Bázel és a negyeddöntők szurkolói szemmel

Pete (Doctorpete) barátunk Bázelben járt és annyira jófej volt, hogy beszámolót írt az ott látottakról. Én meg annyira szarfej, hogy csak most rakom ki. Köszönöm és olvassátok.

Akkor kicsit hosszabban írok nektek Bázelről, és az ott eluralkodott Federer-hangulatról, miliőről…

Svájc, az Svájc, a maga gazdagságában, kulturáltságában, tisztaságában. Amikor az ember átlépi a határt, egy csodálatos kis város terül el szemei előtt, melyet a Rajna szel lágyan ketté, és amely elsőre rabul ejtő, életre szóló képet mutat. Olyan képet, ahol az utcán nem találsz szemetet, még eldobott csikket sem, olyan képet, ahol az autós előre megáll, ha már csak közelít is egy gyalogos a zebra felé, olyan képet, ahol az emberek nyugodtak, kiegyensúlyozottak, nem sietnek, és tudnak mosolyogni. A közlekedés minden képzeletet felülmúl, minden percre pontosan érkezik, minden könnyedén megközelíthető. Persze mondhatjuk, hogy nem csoda mindez, amikor a jólét határoz meg mindent Helvéciában. De ezt nem az én tisztem eldönteni, én csak élveztem a pillanatot, amit a svájci-német-francia határon elhelyezkedő város adhatott nekem.

A várost, amelyet templomok, középkori utcaképek, szökőkutak, piacterek jellemeznek, az utóbbi időben egy ember emelte mindig is a többi svájci város fölé, ő pedig nem más, mint Roger Federer. Az ő nevét kiejtve mindenki mosolyog, ujjong, mesél egy-két kedves történetet, és büszkén emelik ki, hogy a svájciakat miatta tisztelik a világban. Tudom, ezzel megint vitatkozhatunk, de az „utca emberének” ő ma az idol, a szimbólum. Ezért is meglepő, hogy bár a versenyt léptem nyomon vele, az ő arcával hirdetik, mégsem található igazi ajándékbolt a környéken, ahol Fed-es ereklyéket gyűjtögethetnének a rajongók.

A város keleti régiójában kapott helyett a sportélet, így az FC Basel stadionja, a St. Jacobshalle Basel, és a városi jégcsarnok. Ugyan az FC Basel épülete impozáns létesítmény, mindez a tenisz csarnokról csak belülről mondható el, bizony láthatóan felújításra szorul. Ami nem is késhet sokáig, ugyanis 2011-ben már az új csarnok nyitó mérkőzésére lehet jegyet rendelni, igaz azt is csak 2010-től, de amit a svájciak elhatároznak, az rendszerint meg is valósul… az pedig, hogy a most regnáló No.1. lesz a névadó, mindent megmagyaráz, mindent elárul arról, mit is jelent Roger Federer Svájcban, Bázelban az embereknek.

Én szurkolóként mentem, és nem tudtam nem érezni, hogy otthon vagyok, Federer otthonában. Így volt ez már koradélutántól kezdve, pedig akkor még „csak” Cilic játszott. Illetve hittem, hogy játszani fog, Stepanek szépen és okosan megverte. Ekkor még kevesen voltak. Élőben, úgy gondoltam nem is érdemelt teltházat a találkozó, Cilicen végig azt éreztem, unja az egészet, nem érdekli mi lesz, ki is kapott….

Ez után következett az első csoda, Wawrinka és Djoko meccse. Nem várt izgalmakat és küzdelmet hozott. Bevallom, nehéz volt a játékra koncentrálnom, mert amit a 4/5-ig megtelt aréna atmoszférája adott, jobban lekötötte a figyelmemet. Hihetetlen, hogy a hazai közönség mennyire űzte-hajtotta kedvencét, úgy, hogy Djoker felé mindvégig maximálisan tisztelettudó maradt, mindig megtapsolták a pontjait, ahogy illik. A mérkőzés a második szettben ment el, amikor Stanislas nem tudta a breakelőnyét megtartani, sőt… Sajnos, Djoko –egyébként szerintem rossz rövidítéseit- rendre kiütötte a pályáról, így pedig nem lehet meccset nyerni, el is vesztette, először a hitét, aztán a meccset is…. Nehéz objektívnek lenni ennyi hazai drukker között, pedig Djokovicot kifejezetten kedvelem, mégis elkezdtem Wawrinkának szorítani. Tudat alatt talán azért is, mert egyedül Djoko képes ezen a tornán Federert megverni, senki más. Lehet, meg is fogja, vasárnap kiderül.

A következő mérkőzés –bevallom- már óranézegetéssel telt, alig vártam, hogy vége legyen, és jöjjön a király… a nézők között egyre többször bukkant fel az RF monogram, a csarnok megtelt, izzott a levegő, mindenki „a meccset” várta….

Amikor megjelent a kivetítőn felrobbant az aréna, majd méltóságteljesen, üdvrivalda közepett bevonult a terembe! Amikor megláttam, alig bírtam tartani a kamerát, libabőrös lettem, és próbáltam átélni teljes szívvel, teljes boldogsággal a pillanatot. Roger Federert végre látom, személyesen, élőben! Higgyétek el, Djoko, Cilic, is már nagy öröm volt számomra, de ezt vártam már fél éve, ezért izgultam, hogy nehogy lesérüljön, ne vonuljon vissza –mert ugye az RG alatt és után még ezt is suttogták-, szóval annyi hónap után úgy éreztem jár nekem ez a pillanat. Amikor melegített, amikor kiintett úgy éreztem nekem melegít, nekem int, engem köszönt. Egy-két bemelegítő ütés, és kezdődjön a mérkőzés.

Életemben először reménykedtem benne, hogy elveszít egy szettet, hogy tovább láthassam, sajnos nem tette. Könnyedén, nem megerőltetve nyerte a mérkőzést, csak annyit adott ki, amennyi muszáj volt a győzelemhez. A szervák ugyan kezdenek összeállni újra, de nagyon sok még a homályütés. Amikor meghallom a keret hangját, vagy azt, hogy egyszerűen lyukat üt „Rozsé”, szinte nem hiszem el. Úgy vagyok vele, mint mindenki a teremben, ő nem üthet ilyet, ő csak varázsolhat. Szinte elhűl a közönség, ha nem találja el jól a labdát, ha nem húz minden egyes ütéssel zseniálisat. Pedig nem húzott sokszor, csak le tudta a meccset. Hozta, ahogy kell. Elsőre, 55 perc játék jutott nekem belőle. De örök élmény így is. Ezt nem veheti el senki, ezt látni kell, átélni, megérezni. Eggyé válni a tömeggel svájcinak érezni magam 55 percre, ez a csoda, még ha tudom is jól, hogy nem tart örökké.

A mérkőzés vége ugyanaz, mint az eleje, tombol a közönség, nyert az ország büszkesége, a város szeme-fénye. Ő pedig a mérkőzés végén megadja a „népnek” ami jár, folyamatosan megnevetteti őket, felszabadultan nyilatkozik, otthon van, élvezi. Láthatóan élvezi. Nyer vagy veszít, szerintem akkor és ott nem érdekli, inkább arra gondolhat, visszaad valamit annak a csarnoknak, ahol valaha még labdákat szedett csak….

A közönség tapsvihara nagyon lassan halkult, mindenki követeli, hogy maradjon még, beszéljen, nyerjen, legyen. De ő indul, Mirka és a gyerekek otthon várják. Nagyot sóhajtok, amikor eltűnik a szemem elől a kijáróban. Ezt vártam? Ezt, igen! Mindent megadott ez a két nap, amit adhatott. A szurkolók elégedetten isszák söreiket a büfékben, az aréna szép lassan kiürül. Hogy most következik a páros mérkőzés bizonyos Bob és Mike Bryan párossal, kit érdekel?! Vége a shownak, mert olyan showt, ami a székeikhez ragasztja az embereket. csak Roger tud nyújtani nekik. A király már otthon van, de újra visszatér. Nyer, vagy veszít, megítélésén nem változtat, Bázel büszke fiára, ékkövére.

Doctorpete