Fűbiznisz

A wimbledoni torna szervezőinek a több hónapos pénzszórós felkészülés után pontosan két hetük van, hogy egyensúlyba hozzák a füves Grand Slam költségvetését. Biztosan sikerül nekik, hiszen a jegyeladások a válság ellenére rekordot döntenek -írtuk nemrég. Tényleg ilyen egyszerű?

Lehet, hogy kívülről Wimbledon az internetes közösségeket felforgató hatalmas buli, össznépi piknik, illetve gigászok küzdelme, a háttérben jó adag véres verejték az ára annak, hogy mindez gazdaságilag is életképes maradjon - főleg az utóbbi hetven év legnagyobb válsága közepette.
És főleg úgy, hogy a szervezők - a Grand Slamek lebonyolítói közt egyedüliként - továbbra sem engednek hirdetéseket a pályán.

A nyílt színi reklámok helyett az All England Tenisz és Krikett Klub egyezségeket kötött különböző márkákkal, amelyeknek (akár csak érintőleges) közük van a sporthoz. Ezek a "hivatalos támogatók" legalább olyan fontos részei a biznisznek, mint a jegybevétel.
Így aztán a pályák körül (és azokon belül) boros (Blossom Hill) és ásványvizes palackokba (Evian) botolhatnak a jelenlévők, Garnier naptejjel és Haagen-Dazs jégkrémmel kényeztethetik magukat, a kúlságról pedig Ralph Lauren és a Rolex gondoskodik. Ugyanígy megvan a szerződéses (és megfelelően reprezentált) felelőse a biztonsági és számítástechnikai rendszernek, és a teniszlabdák márkája is adott (Slazenger).

Wimbledon első számú bevételi forrása egyébként a tévéközvetítések jogaiból származik. Ezeket évente 180 országnak adják el. Ki tudja, meddig: a piac széttöredezik, a fogyasztói szokások változnak, elég ránézni a Twitterre vagy a Facebookra. Ian Ritchie klubvezető szerint azonban nincs veszély, a szerződések öt évre szólnak és folyamatosan megújítják őket. Wimbledon egyszerűen elég különleges esemény ahhoz, hogy vevők legyenek rá a hagyományos rendszeren belül is.

A kiadási oldalon a legnagyobb pénznyelő az új tető volt, amely állítólag nagyon kellett, na de százmillió dollárért, úgy, hogy a jó idő miatt alig van rá szükség? Simán - mondja Ritchie. "Tizenötezer ember jön el azzal az életcéllal, hogy ülhessen a centerpálya lelátóján. Mindig sajnálom őket, amikor az eső miatt ki kell hagyniuk egy meccset. Arról nem is beszélve, hogy így tényleg garantálhatjuk az élő közvetítést." És valóban: tegnap nagyon jól jött a tető.

Ritchie szerint nem csak a világszínvonalat kell garantálniuk, hanem azt is, hogy a klub és a stadion fejlődőképes. Úgy akarnak megújulni, hogy közben a helyi teniszklub-jelleget is megőrzik. Bemutatták a Sólyomszem-rendszert, polírozták egy kicsit a pontozótáblát, nagyméretű kijelzőkön tájékoztatnak. "Nem maradhatsz piacvezető, ha nem változol. Ha úgy gondolod, hogy ami 1922-ben működött, azt kár megváltoztatni, halálra ítéled magad." Azért a régimódi megoldásokat sem szabad csípőből elvetni: Wimbledon házi sólyma például tökéletes galambriogató.

A vendéglátás viszont rogyadozik. Lehet, hogy Wimbledon zsúfoltabb, mint valaha, de akik elmennek, azok inkább összehúzzák a nadrágszíjat. A vendéglátó és a kétering szolgáltatásokra sokkal kevesebben vevők, az ezért felelős Compass cégnek a szokásoshoz képest húsz százalékkal kevesebb munkaerő is bőven elég. Ritchie szerint azonban ez a kis szegmens inkább enyhén lehúzza Wimbledon gazdaságát, mint hogy magával rántaná.

A lényeg, hogy Wimbledon egy márka, amelynek nevét ápolni kell. Nem hiába terjeszkedik franchise rendszerben: Kínában és Japánban is nyíltak Wimbledon-boltok. "Ez egy buli" - hangsúlyozza Ritchie. "Persze maga a tenisz is fantasztikus, ám a közönség nem másfél órára érkezik, mint egy focimeccs esetében, hanem tíz órára, vagyis egy egész napra."

Fejvakarás tehát van, de végveszély nincs. A buli egyelőre jó befektetés.