Fuzzy Dunlop
2010. 08. 16. 22:32
A hivatal
Andy Murray azt mondta Rafael Nadal legyőzése után, hogy jól érezte magát edző nélkül. Nekünk is jobban tetszett így. Kevesebb hiszti, szöveg és come on, több tenisz.
Mert végül is a tenisz egy labdajáték. Nem kell hozzá kisbusznyi ember. Sem a pályán, sem a tribünön. Nem vitás, hogy Miles Maclagan óriási munkát végzett Andyvel. Az egyszálbél flegma göndörkéből atlétát faragott. A közös munka során Murray mind fizikailag, mind fejben top sportoló lett. Kellett ehhez a két erőnléti edző, pszichológus és legfőképpen Maclagan barátsága. Az évek során bebizonyosodott, hogy igazi csapatról van szó. Majd hogy nem családról. A versenysportban nagy ajándék az ilyen. A repülőn és a taxiban, az esőszünetben és az edzőtáborban. A pályán azonban mit sem ér a tribünön gubbasztó galambcsapat. Az elmúlt másfél évben nem úgy tűnt, hogy Murray jól érzi magát a pályán. Valami hiányzott és egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy ez a valami nem a még több meló. Hanem maga a játék. És most nem arról van szó, hogy Murray miért nem játszik szerva-röptét, vagy legalább sokkal agresszívebben. Nem az a játéka és kész. De a teniszpálya nem a Hivatal. A pályára nem csekkolni járunk, hanem önfeledten játszani.
Torontóban nem volt kinek magyarázni. Mutogatni, hogy: nézd meg, mondtam, hogy szar a tenyeres, pont most nem jönnek az elsők meg egyébként is rohadjon meg minden. Murray hirtelen pőrén maradt. És megoldotta. Sokkal szerethetőbben, mint eddig bármikor. Nem legyintgetett, nem csapkodta a fejét az ütővel és még csak nem is tüzelte magát. Mindvégig nyugodt maradt és jó döntéseket hozott. Nagyon nehéz mindezt definiálni, de önazonosnak tűnt. Mindaz az energia, ami eddig kifelé ment, most átsegítette a nehéz helyzeteken. Láttuk már jobban játszani, de nem láttuk így játszani.
Ne legyen félreértés: Murray tavaly is behúzta ezt a versenyt és aztán sem történt semmi. A semmi az ő esetében azt jelenti, hogy tavaly ősszel sem nyert Slamet. Közben betöltötte a 23-at és még mindig azt nézi, hogy hol Federer, hol Nadal kezébe kerül minden, amire vágyik.
Valószínűleg élete legnehezebb döntését hozta meg azzal, hogy a baráti társaság helyett valami mást választott. Ráadásul a szív alatt félhomályban, valamelyik tartárjában a poros villanykörte alatt kell valamit megjavítania. (Krumplicukor nagyszerű anyagában elolvashatjátok, hogyan foglalta szavakba mindezt Andy) És semmi garancia nincs arra, hogy sikerrel jár.
Szettveszteség nélkül győzte a világ két legjobb játékosát. Elmondható, hogy Nadal nem játszott csúcsformában, Federer pedig halál fáradt volt. Ennyivel azonban nem intézzük el. Idézzük inkább Nadalt: "Remélem, azt gondolom, hogy meg tudom csinálni". Eredetiben: “Play against him is always a challenge,” Rafa said, “because if you are not playing your best is impossible to win, and playing your best at the same time is very difficult, too. . . . If I really want to have chances to win, I have to play aggressive. Is not going to be impossible but not exactly like grass. . . . I hope I think I can do it.”
A döntő vesztese, Roger Federer sem bánkódhat. A katasztrofális nyár után megint mindenki megpörgette a jól ismert lemezt. Vége, eddig tartott, nem bírja. Nincs ami motiválja, elfáradt és a "fiatalok" egyszerűen lelövik a pályáról. A heyho csupán lustaságból nem állt be a kórusba. Visszavonul az egykori világelső forgatókönyvek között mazsolázva terveztünk alternatívákat mutatni. Lemegyek a pályáról, átöltözés nélkül hazarepülök és soha többet nem játszom (Borg), elhúzom, amíg fizikailag lehetséges (Agassi), visszatérek negyvenháromszor (Connors). És ott van természetesen a legkézenfekvőbb megoldás: Pete Sampras utolsó éveinek koppintása. Federer nem aprózta el. Egyszerűen felfogadta edzőnek Paul Annacone-t, aki Sampras pályafutásának zárását vezényelte le. Mindenki számra egészen egyértelmű volt, hogy Federernek vissza kell térnie a pályafutása elejét jellemző támadóteniszhez. Bármilyen jól hangzik az all play tenisz meghatározás, a háromszettes meccseket 29 évesen nem lehet kihúzni az alapvonal mögött három méterrel. Federer mégis rendkívül nehezen vette rá magát a váltásra. Még jó. Ennyi győzelem után kinek van kedve változtatni? Ráadásul mindez rengeteg munkával jár. A kondi helyett robbanékonyságot fejleszteni, bevállalni a támadó teniszt olyan fizikumú játékosok ellen, mint Thomas Berdych, Andy Murray és Rafael Nadal. Federer és Annacone az út elején jár, de az bebizonyosodott Torontóban, hogy Federer akar és tud győztes teniszt játszani. Volt hite, így újra elcsípte a vonalat a tenyeres, jó felé pattant a labda a hálón és ezúttal nem akadt el a fogadás break labdánál Berdych ellen, amikor a meccsben maradásért fogadott.
Előbb-utóbb természetesen mindenkinek igaza lesz. Egyszer Federer is el fog fogyni. De addig, - ha nem jelent gondot - nem ismételgetjük, hogy itt a vég minden elveszített meccs után. Most még második a ranglistán.
A világelső, Rafael Nadal sem tűnt igazán csalódottnak. Egyrészt iszonyú kemény nyár van mögötte, másrészt US Opent akar nyerni. Nem ATP tornákat. Azzal tele a padlás. Rafának Torontóban is voltak olyan pillanatai, meccsei amikor elképzelhetetlennek tűnt, hogy bárki legyőzheti a közeljövőben. Aztán Murray mégis megtette. De ki fogad majd a skótra, ha a US Openen teniszeznek?
Itt van még nekünk a drága jó Novak Djokovic. A szerb szárnyakat növesztett a pólójára, de valami még mindig hiányzik. Például, hogy élvezze a játékot. Nem ismételjük meg mindazt, amit Murray-vel kapcsolatban leírtunk, pedig megtehetnénk. Djokovicot az elmúlt években (az a vicc, hogy az ütőcsere óta) egy-egy alkalommal láttuk igazán jól játszani. Vagy őszintén mosolyogni. Hol van már az a bevállalós srác, aki először leverte Federert? Torontóban a második szettben láthattuk mintegy fél órát, de ez nagyon kevés. Nagy kár, mert amikor Nole játszani kezd és pontot akar ütni azt élvezet nézni. Nagyon bízunk benne, hogy visszatalál erre az útra.
Az idei kanadai verseny Torontoban volt.