krumplicukor
2010. 11. 07. 11:57
Bázelben az ősz
Idén másodszorra sikerült eljutnom egy ATP teniszversenyre, ami olyasmi, amit ha valaki egy évvel ezelőtt közöl velem, elég hangosan nevettem volna ki. Igaz, tavaly ősszel ilyentájt vetődött fel először bennem a gondolat, hogy össze kellene ezt hozni.
Főként, mert az egyik fő célpontot illetően már nem lesz olyan sok lehetőség, hogy élőben láthassa az ember. És azt hiszem, ez pedig olyasmi, amit az, aki szereti a teniszt, és megteheti, ne hagyjon ki.
Elsőként egy ezres torna, salak, nyitott pálya, nyüzsgő embertömeg, olasz lendület, 30 fok, rengeteg meccs, teniszező, tavasz, remények.
Most pedig egy ötszázas torna, svájci gyakorlatiasság és egyszerűség, őszi vásár, kellemes 15 fok, fedett pálya, az egyik leggyorsabb borítás a touron, és hazajövetel.
Tehát két nagyon különböző karakterű tornát látogathattam meg idén, egy dolog volt közös bennük: a Federer meccsek hangulata. Nehéz megfogalmazni, hogy mit is jelent ez, talán legjobban a bázeli utastársaim egyik, egyébként nem teniszrajongó, csak véletlenül (...) odakeveredett tagja mondta: a többiek, amikor kimennek a pályára, és játszanak, akkor olyan… sportolók. Fed ennél több.
Elnézést, hogy rögtön Feddel kezdtem a mondókámat, másokat is láttam természetesen abban a két napban, amit a bázeli tornán tölthettem, de ez megkerülhetetlen volt: ugyan Roddick arcképe van a jegyeken, és minden egyes alkalommal, amikor csak lehetőség volt rá, a bemondó emlékeztetett arra, hogy Novak a címvédő, de ki kell mondani a tényt: a bázeli torna egyetlen emberről szól.
Sok mindent olvas az ember Fed és a hazaiak kapcsolatáról, arról, hogy támadják a Davis Kupa miatt, hogy sokak szerint nem becsülik eléggé, hogy még csak az év sportolója választást sem ő nyerte tavaly, és különben is, bezzeg ha a miénk lenne (ide tetszés szerint behelyettesíthető Ausztráliától kezdve az Egyesült Államokig bármelyik ország), mi a tenyerünkön hordoznánk…
Néhány nap Svájcban elég volt ahhoz, hogy megállapíthassam: kivonulna a teljes svájci hadsereg, és feladnák a hat évszázados háborúmentes politikájukat, ha bárki megpróbálná tőlük elvenni az ő Rogijukat… csak ők ezt nem verik nagydobra.
Svájc a világ egyik leggazdagabb országa. Most jártam először náluk, így volt bennem némi félsz, és igen erős kíváncsiság, hogy milyen is lehet egy ilyen ország. Különféle okok miatt Franciaországból érkeztem Svájcba, és mit mondjak, hatalmas megkönnyebbülés volt.
Nincsenek agyoncicomázott, hatalmas, aranyozott épületek, de mindenütt van wifi, van kerekesszékes feljáró, vannak kényelmes székek. Nincsenek űrvillamosok, de rengeteg villamosvonal van, amikkel eljuthatsz bárhova. Közel sincs annyi autó az utcákon, mint nálunk, igaz, azok olyan autók, de már akkor is megállnak méterekre a zebrától, hacsak véletlenül a zebra felé ténferegsz a házakat a nézve. Zürichben a belvárost átszelő folyóban pecáztak hajnalban a horgászok, és a villamossínen futottak a kocogók. Nem néznek meg, ha nem a legutolsó divat szerint öltöztél fel, a praktikum a lényeg (értsd, ha 10 fok van, és tél, nem veszek fel aligszoknyát), és talpig Hugo Boss öltönyben is vidáman lehet enni a kolbászt a XII. századi Münster-templom mellett felállított dodzsemes, óriáskerekes őszi vásárban.
Nem teszik ki az ablakba a gazdagságukat, nem építenek/vesznek fel/vesznek meg olyasmit, aminek semmi gyakorlati haszna, viszont jól mutatja, hogy még ezt is megengedhetem magamnak. Ugyanakkor, ha jobban odafigyelsz, láthatod, hogy mindenük és még annál több is megvan. És hogy mennyire mázlisták. Amivel pontosan tisztában is vannak.
Fedhez való viszonyuk is ilyen: tény, valóban nem Fed egészalakos posztere fogad a bázeli pályaudvaron, és nincsenek Fed-tourok, amiken a szülőházát, a pályát, ahol kicsiként játszott, vagy az iskolát stb. megismerheted.
Ennél sokkal jobban tisztelik.
De ettől még nem volt olyan svájci lap, ahol ne lett volna a címlapon, hol kisebb, hol nagyobb cikkel, a svájci TV-t bekapcsolva rögtön Feddel találtam magam szembe, a zürichi pályaudvaron a kivetítőn a különböző vonatindulások közé befért az arról való híradás is, hogy kivel játszik a tornán legközelebb. Bázelben a Nike boltban külön részleg van a RF-es cuccoknak, dedikált cipővel, és jártamban-keltem mindig feltűnt egy-egy mosolygó Fed, hol egy patika kirakatban, hol egy Suisse Credit, hol egy Jura, hol egy Lindt reklámban.
Akkor már éreztem, hogy valószínűleg a torna sem igazán a tenisz nagybetűs ünnepe lesz, sokkal inkább „üdv, újra itthon Roger!” több napon át tartó ünnepségsorozat, ha az érintett is megfelelően közreműködik ebben.
És nem is tévedtem.
A torna helyszíne a St. Jakobshalle volt, ami a bázeli sport- és rendezvény csarnok. Ha minden a tervek szerint halad, jövőre kezdik el átépíteni, több lépcsőben, és az egész felújítási munkálat megkoronázásaként átkeresztelik Roger Federer Arénára. Mivel annyira nem kapkodják el a munkálatokat, nagy valószínűséggel Fednek már nem kell a saját magáról elnevezett csarnokban játszania, bár azért tornaigazgatóként is fura lesz a dolog...
A csarnok közel van a városközponthoz, a 14-es panoráma villamosjárattal negyed óra alatt el lehet jutni a belvárosból a színhelyre. A St. Jakobshalléval átellenben található egyébként az FC Basel stadion is, ami olyan sikeresen álcázta magát egy bevásárló központnak, hogy számomra csak az FC Basel-AS Roma meccs napján derült ki, hogy az bizony a stadion. Így Fed egyszerűen csak átsétált néhány testőr kíséretében a Tipsarevic elleni meccset követően, míg nekünk el kellett jönni a Bryan/Bryan-Beck/Hajek meccs harmadik géme után, mert úgy éreztük, jobb lesz, ha a BL meccs vége előtt felülünk a villamosra…
A torna két pályán zajlik, a 6000 férőhelyes centeren, és a maximum 100 férőhelyes, általános iskolai tornapályákra emlékeztető kettes pályán. Remélem, hogy a felújításba egy normális kettes pálya létrehozása is belefér, bár kétségtelenül hangulatos volt, csak egy kicsit nagy a kontraszt a csili-vili, hatalmas centerhez képest.
Kedden kapcsolódtam be az eseményekbe, a terv eredetileg ugyan az volt, hogy hétfőn is megyek, azonban neten már nem lehetett jegyet rendelni, és ez nem az a torna, ahol a helyszínen szerzed be a belépőt. A nyitónapra összesen négy jegyet lehetett kapni, és azokat is olyan áron, hogy inkább a városnézés mellett döntöttem. Volt mit, nagyon szép városka.
Így a Richard Gasquet - Yen-hsun Lu mérkőzés volt az első, amit láttam. Előre kell bocsátanom: a meccselemzésekhez képekkel nem tudok szolgálni. Ugyanis az elérhető árú jegyek mind a magasabb szektorokba szóltak, ahonnan ugyan jól lehetett látni a labdameneteket, de fényképezésre nem voltak alkalmasak.
Tekintettel arra, hogy a Gasquet-meccsen a színvonal nem verdeste az eget, az első mérkőzés nem annyira a játékról, mint inkább a hely felméréséről szólt. A társaságban voltak olyanok, akik már a nyitó napon is ott voltak, és úgy jöttek vissza, hogy jézusom, ide kiskosztümben jönnek az emberek. Ez félig-meddig igaz is volt, a VIP páholyokban valóban az öltöny és a kisestélyi volt a menő, de a nézőközönség rendes teniszdrukker része itt is a farmer híve, szóval nem kell ruhatárat cserélni, ha a bázeli tornára jön az ember. A késő esti meccsekre pedig a maradék farmeres lemerészkedett a magaslati levegőről és elfoglalta a csillagászati árú székeket, míg a rendezőség diszkréten félrenézett…
Gasquet-ék után már izgalmasabb dolgok következtek: Novak Djokovic és Ernests Gulbis. A meccsel kapcsolatban két alapvető benyomásom volt: Erneststel nem tudom minek kéne történnie, hogy legyen belőle valami, valamint, hogy mi a manót csináltak Djokó játékával?!
Ami az első benyomást illeti: az előttem ülő hatvanas nő a mobiljára mentett Ernie-képekkel szórakoztatta a hasonló korú barátnőit a meccs alatt, aminek élvezetében egy pillanatig sem zavarta, hogy Ernie az első szett után szemmel láthatólag feladta a meccset. A mellettem ülő pár női tagja pedig majdnem sírt, amikor Ernie elveszítette az első szettet... Az pedig nagyjából a második labdamenet után egyértelművé vált, hogy a közönség egy emberként Ernie mellett áll. Hogy ez most Ernie személyes varázsának, vagy annak volt köszönhető, hogy a bázeli közönség nem felejtette el Djokónak a tavalyit, nem tudom, de szerintem inkább az előbbi.
Szóval minek strapáld magad, ha így is mindenki szeret, meg tutujgat, meg óóó, meg ááá-zik, ha néha-néha sikerül a tehetségednek megfelelő teljesítményt letenni az asztalra?
Pedig most is egyértelmű volt, hogy Ernestsnek nagyobb dolgokban kellene gondolkoznia, mint a 20-30 körüli helyezés. Élőben, és különösen ezen a gyors pályán nagyon hamar kiderül, hogy ki mit tud, és Ernestsnek nem okozott gondot tartania a lépést Djokóval. A kontraszt a Gasquet-meccshez képest kissé nagy volt, már az első labdamenettől kezdve. De természetesen most is jött a szokásos egy szetten belüli egy szervagém-kihagyás, amit nem tudott megoldani, a semmiből el is veszítette az adogatását, és vele együtt a szettet is. A másodikra pedig már nagy ívben tett.
Ilyen hozzáállással tényleg a felét sem fogja kihozni abból, ami pedig lehetne benne.
Ami Djokót illeti: nem vagyok egy Djokó drukker, de a meccs végére majdnem sírtam. Persze, már az év közben is mondtuk, meg látszott is, hogy egész egyszerűen kilúgozták a játékát, eltűnt belőle minden szín, de a keménypályás szezonban úgy tűnt, hogy most már jobb a helyzet. Hát, ha ez a jobb helyzet, akkor nem akarom tudni, hogy milyen volt a nem jó. Végtelenül stabil volt, alig hibázott, nagyon jól védekezik… és olyan, mintha ott se lenne a pályán. Nem mondom, kétségtelenül eredményes, legalábbis az év második felében, de egyszerűen nincsen karaktere a játékának. Nem volt jó látni.
Persze, ettől még Bázel következő nagy bajnokát láttuk, Novak szemmel láthatólag kifejezetten élvezte, hogy nem neki drukkol a közönség, és szerintem igen nagy élvezettel fog mindent megtenni ma, hogy ne legyen teljes a helyi közönség öröme.
Richard és Djokó közé még beiktattunk egy második pályát is, ahol Jarkko Nieminen és Michael Kohlmann küzdött Sam Querrey és John Isner ellen. Isnert nem most láttam először élőben a teniszpályán, de egyszerűen mindig elképeszt. Tényleg hatalmas ember, a szervafogadáshoz beállásáról könyvet lehetne írni, de maradjunk annyiban, hogy nem volt véletlen az a Mahut-Isner klasszikus... Mondjuk, ahhoz képest egész fürge, de hogyha csak kicsit is hosszabban kellett ütni, akkor nagyjából 100% volt, hogy Isner fogja elrontani. Sam viszont egészen teniszezőnek nézett ki, mégha másnap nem is volt túl acélos Andy Roddick ellen.
Kedden az utolsó meccs David Nalbandian és Jan Hajek között zajlott, a meccs előtt még jöhetett egy kis svájci kolbász, némi sörrel leöblítve. Némi megnyugvással vettem tudomásul, hogy a VIP részleg is ugyanúgy kivonult mustáros kolbászt tunkolni, mint a normál részleg.
Örültem, hogy sikerült ebben a két napban pont egy Nalbandian meccset is megcsípni, mert Davidot nem láttam még élőben játszani, és ahogy az elmúlt másfél éve telt, úgy gondoltam, aligha lesz sok esélyem arra, hogy ezt megtehessem. Sajnos, sok mindent nem tudtam megállapítani az összecsapásból, mármint azon kívül, hogy David sokat fogyott, nem volt sörpoci, de azért még lenne min dolgozni az atlétikus alkatért. A fonákja szép és hatékony. Egyébként meg Jan Hajek nem volt partiban vele, amit elég gyorsan be is látott, és kellemesen eseménytelenül teltek a labdamenetek, a negyedházas csarnokban, a félig vagy teljesen alvó nézők előtt.
A fiúk szerencsére nem húzták sokáig, így 11 óra tájékán mindenki magához vehette az ingyen osztogatott kispárnáját (jó tanács azoknak, akik esetleg a jövőben mennek a tornára: szerezzetek ilyet, mert a csarnok nagy, mindig van benne egy kis légmozgás, jó, ha az ember párnán ül), valamint a szintén ingyen osztogatott, nagyjából 100 oldalas nagyon szép kiadványt, amiben mindent megtudhattál a 2010-es tenisz évben történtekről, a tornán résztvevő játékosokról, illetve, az egyik fejezetcím szerint, Federerlandról.
Jó kis olvasmány volt a villamoson visszafelé.
A következő, és egyben záró Bázel-posztban: Roddick bemutatkozik, majd mindenkit elönt a szeretettenger, Berdych pedig nem kedveli meg Bázelt. Velem ellentétben ;)
Na szerintem a meccs is elment, még jó, hogy mennem kell..