krumplicukor
2010. 11. 17. 23:10
Gyorsítsunk!
Valamikor a 90-es évek végén a tenisz urai úgy döntöttek, hogy elég volt. Elég volt a szervacsatákból, az egy perces gémekből, abból, hogy egy-egy labdamenet nem tartott tovább három ütésnél.
Jöjjön, aminek jönnie kell, mondták, és új irányt adtak a tenisznek. A borítások lassabbak lettek, a labdamenetek hosszabbak, a feltételek kiegyenlítettebbek.
A vállalkozás hatalmas siker volt, a néző örült, a szponzor örült, a játékosok örültek.
A tenisz urai pedig úgy gondolták, ha már ilyen jól sikerült ez az első kör, legyen második is. Meg harmadik. Meg negyedik. És a pályák csak lassultak, lassultak és lassultak.
Egészen addig, amíg Jean-François Caujolle, az egyetlen fedettpályás Masters tornaigazgatója, azt vette észre, hogy a tornáján egy három-szettes meccs három óránál is hosszabb ideig tart.
És ekkor Caujolle hirtelen úgy érezte, hogy talán túlzásba vitték ezt a lassulás-dolgot.
"Szerettem volna kipróbálni, hogy képes vagyok-e hozzátenni valamint a jelenlegi játékhoz, szerettem volna visszatérni kicsit a fedettpályás tenisz gyökereihez. Nem azért döntöttem így, hogy akár Roger Federernek, akár bárki másnak kedvezzek. Kizárólag a komplett, nézőcsalogató tenisznek akartam kedvezni, amihez az kell, hogy minden ütésfajtát lehessen használni a pályán." - fejtette ki Caujolle a The New York Times-nak.
Így aztán az idei párizsi torna váratlan meglepetéssel szolgált: az ITF Pályagyorsasági Skáláján tavaly elért 38 helyett idén 45 volt az a gyorsasági érték, amivel a pálya büszkélkedhetett. Összehasonlításképpen a US Open gyorsasági értéke 40.
És Caujolle számítása kétségtelenül bevállt. A szezon US Open utáni időszaka általában a nem túl színvonalas játékról, az ázsiai pénzkereséséről, és a foghíjas mezőnyről szól, amely környezetben a párizsi Masters mindig is kereste a saját identitását, mindeddig sikertelenül.
Idén viszont izgalmas egy hetet, emlékezetes meccseket adott a torna, ha másért nem, akkor azért, mert újdonságot kínált.
A magát az elődöntőig elszerva-röptéző Michael Llodrát, a természetes közegében végre tündöklő Robin Söderlinget, a tornát és a teniszt most éppen komolyan vevő Gaël Monfilst, és a karrierje legjobb párizsi eredményét elérő Roger Federert.
Valamint a 2010-es teniszévad legjobb játéknapját.
Llodra és Söderling fedett pályás tenisziskolát mutattak be az év egyik legjobb meccsén a párizsi torna első elődöntőjében: Llodra a már-már archaikusnak tűnő tenisz minden szépségét és hatékonyságát, Robin pedig a kétezres évek minden jegyét magán viselő, de ugyanannyira hatékony tenisz erejét és eredményességét. Nem gondoltam volna, hogy a kettejük játékstílusa ennyire élvezetes és szép teniszt alkot majd együtt, és hogy a végén nem kapunk egyértelmű választ arra, hogy melyik játék is volt a célravezetőbb. Az erőnléten és a nagyobb önbizalmon múlt, hogy Robin került karrierje első Masters döntőjébe.
Fed és Monfils három, TB-be torkolló, a meccs végére thrillerbe átmenő szettet játszott, és bár a színvonal közel sem volt olyan magas, mint az első elődöntőn, izgalmakban ezen a meccsen sem volt hiány. Az első szettet hajszállal Monfils nyerte, a másodikat hajszállal Fed. A harmadikban előbb Fed volt előnyben, majd végül Monfils fejét, haját, mindenféle testrészét kivételesen egyben tartva, öt meccslabdát hárítva újra döntőbe jutott hazai tornáján, emlékeztetve arra, hogy egy ilyen gyors pályán nagyon kicsin múlik minden.
És nagyon bízott abban, hogy majd most, ha már tavaly nem.
Nem így történt: a döntőben Monfils már nem tudott túllépni az előző kettő, nagyon nehéz meccsén (Murrayt verte szintén három szettben a negyeddöntőben), elfáradt, míg Bo Carl végig koncentrálva, hiba nélkül, nagyon magabiztosan szerezte meg élete első Masters győzelmét.
Két, Párizsban elbukott döntő után, a harmadikat már nem veszítette el.
Robin ezzel az eredményével pedig nemcsak karrierje eddigi legnagyobb tornagyőzelmét aratta, hanem a negyedik helyet is átvette a világranglistán Andy Murray-től, a szokásosnál is nagyobb jelentőséget adva ezzel a World Tour Final-nek, és az Australian Open előtti időszaknak.
Mi pedig végre egy izgalmas, valamire való év végi Mastersnek örülhettünk, bízom abban, hogy nem utoljára.
Mert mint ahogy Fed mondta:
“Szerintem nagyon jó móka volt, és remélem, hogy nem ez lesz az utolsó ilyen. Nagyon hozzászoktunk már ahhoz, hogy minden pályán ugyanúgy kell játszani. Támadsz. Tudod, hogy el fognak mellett ütni, ezért inkább hátul maradsz és vársz. Azzal győzöl, hogy felőrölöd a másikat. Vagy hogy pörgetéseket és szögeket használsz. De egy gyors pályán, minden sokkal direktebb. Sokkal egyértelműbb. Lapos. Ez egy másfajta kihívás, és én szeretem, amikor a kihívás megváltozik.”
Jó cikk és nagyon igaz. Rég élveztem ennyire tenisztornát. Gyorsítsunk!